Not a member of Pastebin yet?
Sign Up,
it unlocks many cool features!
- Szia Anita!
- Én is reagálok akkor az infóban írt felhívásra.
- Nem könnyű mert rám van bízva, hogy minek tekintem magam, simán eltűnő, hangszeres, vagy egyik sem; de mindegy, nem érdekes, hogy van-e sapka rajtam.
- Személyes konkrétum vagy odafordulás mindenesetre nem ért el hozzám. Amikor kb. 2 hónapja megpróbáltam egy már akkor is túlérett konfliktus egyik oldalkocsijaként leírni az érzéseimet, azt húzta keresztbe az utolsó személyesen nekem címzett tartalom, hogy "nekem a lételemem a balhézás".
- Addigra elég hosszan leírtam, mit érzek, de ekkor úgy láttam, hogy ha most mindazt elküldöm neked, akkor pont igazolom azt a narratívát, amit ez a megjegyzés fest fel rólam. Valahol kicsit végig éreztem azt, hogy ahhoz, hogy én is átmenjek egyfajta "beavatási" szinten, nekem ilyen jellegű legénybúcsú-feladatot kell meglépnem; hogy ebből a szerepből kell majd ügyesen ki-legénykedni magam. Szerintem egész tűrhetően ment.
- A történetem a kórusban nekem Aritához fűződik, hiszen az ő révén, az ő felvetésére kerültem bele, engem egy ilyen felépítésű kapcsolat fűz be ide, még ha most már kezdett is lenni saját jelenlétem. Így nekem nem igazán függetleníthetők az érzéseim attól sem, hogy ő hogyan van itt. Ezt azért mondom, ha esetleg felmerül, hogy minek jövök az Aritával állandóan. A párom.
- Ekkor már igencsak a covid közepében voltam, napi feladatként az ágyból kimászás sem sikerült, a szinte hallucinációszerű érzelmi hullámvasút meg a 39.5 mellett. Nemhogy elengedtem a kórus témát, igazából kb. kiejtettem a kezemből, minden mással együtt ezt az ügyet, mert igazságtalannak és koncepciózusnak éreztem a helyzetet, és úgy döntöttem, hogy akkor én most inkább nem szólalok meg, és amúgy meg kb. túlélni akartam. Ahogy mindenki. Pár emberrel mindig kérdezgettük, kivel mi van.
- És igen, egy ideig vártam, hogy akkor ebből az általad ránk akkor nyilvánosan tett - úgy érzem, egy határon túllépett - reakcióból lesz feloldás, egymás felé tett lépés, felőled, hátha te is majd. Én nem tehettem meg, a magam integritása okán, hogy elkezdjek magyarázkodni, „balhézni” kezdjek. De te azóta, hogy leírtad azt, hogy „a balhézás a lételemed”, nem kérdeztél tőlem semmit. Így most nem esik annyira jól a „simán eltűnő” kifejezés. Tán Zsoltra, vagy másra értetted biztos: de azért mázli, hogy épp én is érthetem magamra, így aztán rám van bízva, te nem vállalsz vele célzást. Főleg, hogy tudjuk, hogy még eltűnni se simán tűntem el, hanem egy eléggé láthatóan tendenciózus és koncepciózus ügy egyik mellékszereplőjeként.
- Állati nehéz ezt leírni, mert mindig, amikor erre az egészre gondolok, remegni kezd mindenem, már egy gyomorgörcs az egész. Amennyi energiát mi ebbe, úgy gondolom, beletettünk, most minden nap órákat vesz ki az agyalás. Másfél hónap telt el, vagy tán többi is a covid óta, már a semmit se igazoló védettségi kártyám is megjött, a kezem azóta szüntelenül zsibbad és hamar elfáradok 1-2 óra tevékenység után.
- Amikor pedig pár napra rá anyukám halálának a hírével hívtak fel, onnantól meg már tán mindegy is. Így szokták ábrázolni filmeken, amikor pl. durva tárggyal vágnak fejbe valakit, hogy nem történik semmi, néz bambán, se vér, se hang, semmi, csak katatón nézés.
- Már eltelt azóta is egy-két hét, és már lassan összerakom, hogy ki voltam én az elmúlt 46 évben, ki leszek a következő ki tudja, hány évben. Miért lettem olyan, amilyen, és milyen akarok lenni igaziból.
- Az utóbbi 1-2 héten, akivel beszéltem, annak elmondtam ezt a hírt, így kb. úgy veszem, hogy ez ismert dolog mindenki előtt (egzaktul kb. 8 embert pontosan tudok, az infóterjedés szerintem megoldja onnan). Egyébként pedig fentebb írtakkal együtt ezen a ponton azt éltem meg, hogy semmiféle számonkéréssel vagy megfeleléssel nem kell foglalkoznom és hogy abszolút jár nekem az, hogy nagymértékben átértékeljem magamban annak a fontosságát, hogy ki mit gondol rólam, vagy hogy ki szerint mit kéne tennem. Akit érdekel, megkérdezi. Akit érdekelt, megkérdezte.
- Olyan érzés, mint amikor a kedvenc fagyidnak az összetevőiből kiveszik azt, amitől olyan igazán különleges íze van, ami miatt oda jártál. Kiskoromban anyukámnak volt egy süti receptje, az ún. „bombajó torta”. Egy különleges, - tán rum adta? – alap íz volt benne. Sokszor csinálta, és amikor már nagyobb lettem, egyszer csak úgy éreztem, mintha valami már nem ugyanaz volna benne. Így már nem volt meg benne „az a bizonyos”.
- Olyan most ez a hely a kórus, hogy fáj, hogy valami mintha kiveszőben lenne. Nem: ki is veszett most. Nem olyan rég valahogy tényleg a Mamma báránykái közt éreztem magam a földön ülve. Odamentél, elmondtad, megsimogattak.
- Most úgy érzem, ha valaki túl közel megy, és túl nehéz feladatot jelent, - „gond van vele” – akkor az merül fel, hogy valóban van-e itt helye. Ma a legtöbbünket úgy érzem, udvarias-disztingváltan tartja magát, nem panaszkodik, spirituálisan, éretten, nem terheli a tanárt ezzel. Arita sem tudta ezt megtenni.
- Átalakultak az érzések.
- Ahol el tud hangzani nyíltan az, hogy egy illetőtől már csak azt várod, hogy egy ürügyet szolgáltasson arra, hogy konkrétan elküldd a kórusból, akkor, én itt csak nézek bambán, fejbevágva, ízetlen torta a számban. Arról az illetőről, aki (Aritáról van szó) konkrétan csak az én tudtommal 3 (három) alkalommal ajánlotta fel, hogy tisztázzátok azt, ami problémát okoz, és te ugyanennyiszer mondtad azt, hogy szerinted nincs mit, akkor tök tehetetlennek érzem magam. Akinek leírod, hogy semmi bajod nincs vele – mégis azt várod, hogy ne egyszer legyen rajta sapka.
- Bennem szomorúság van, hogy minden valahogy elbaszódik, elmúlik. Pedig én is mennyi minden tervet melengettem, a saját hangomra rátalálást, vagy hogy mi ez a mantrakultúra, ahol szó meg dal, amiből a szakdogám írtam, hogy generál áramot; a barátságok, kapcsolatok, megfejtések, hülyéskedések; pont most indult minden, a projektek, a házibulira készülés.
- Tudom, hogy neked is mélypont van, hogy neked is több zuhant be, mint amit kezelni voltál képes. Tudom, hogy az egzisztenciális és érzelmi válságban vagy (te is). Egyébként mindnyájan, csak sokan nem tudják (vagy nem akarják) behozni.
- Az okozza a csalódást, hogy azt kellett látnom, hogy egész egyszerűen sajnos neked nem lehet elmondani bizonyos dolgokat, mert nem úgy kezeled, azokat, ahogy jó volna. Beleállva, őszintén. Nem hiszem, hogy velünk nem lehetne ezt megtenni, hogy elbújnánk.
- Nem ez a baj: hanem, hogy nem lehet megfogalmazni olyan dolgokat, ami esetleg negatív vélemény, veled szembeni kritika, mert el akarod kerülni a konfrontációt. Nem fogalmazol tisztán. Nem akarod a konfliktusokat tisztázni, mert neked az drámázás, haladjunk tovább, lépjünk túl. Pedig én azt érzem, hogy ezeket kihagyva nem lehet igazi megoldásra és feloldásra jutni.
- Én nem ilyen vezetőnek ismertelek. Ezek nem szakmai dolgok, ezek emberi dolgok. Tökéletes volt a szakmai vezetésed. Most meg, ha a bárány még egyszer béget, kihozza az ellenőrzőjét.
- Ez egy olyan hely volt, ahová az ember önként, szándékosan megy, azért, mert élvezi, ami ott van, amit ott kap, amit oda ad. Nem muszájból kormányrendelet miatt megy, hanem mert lát benne valamit. Én úgy éreztem, komolyan veszem azt, amit ott teszek, Arita szintén.
- De "nem kötelező", mondják itt neki (persze csak célzás, oké, nem nekem szól - vagy igen? Vagy nem?). Ezután az ember, aki szívesen ment, hogyan menjen? (Pofonnal együtt adott szülinapi torta, mondta anyám ezekre).
- Amikor a nem kötelező arra utalt, hogy egy ilyen kórus nem mindenkinek való: az önismereti-csoportos megmérettetés, komfortzóna-elhagyás, elköteleződés, stb. – arra volt igaz ez. Ezt használva mondani azt hogy nem kötelező…
- Nem tudok olyan helyen lenni, ahol engem ilyen idegesítő, drámázófiúnak tartanak a hátam mögött, azért, ha hosszan fejtegetek és bonyolult vagyok. A feleségemet meg boszorkánynak az övé mögött. Most már nem érdekel, ki milyennek gondol. 46 évig ez határozott meg. Én ezt azért írom le, mert azt hiszem, hogy ha nem írhatom ezt le, és nem becsülhetem magam ennél többre, akkor tényleg nem ez a helyem. Vagy ha az enyém, akkor ezen a helyen most válság van, és ezt én nem tudom megoldani.
- Hiszem, hogy csak az ilyen mértékű őszinteség lehet a megoldás, bármilyen nézeteltérésre, és mert én önmagamat bármikor bárkivel való szembenézésre késznek tartom, míg ezt a részedről nem tapasztalom. „Lépjünk tovább”. Nem, innen nem lehet addig továbblépni – ezért írtam akkor ezt.
- De nem a "kikérem magamnak" szól belőlem: hanem a veszteség: az, hogy amit elképzeltem, az talán már nem lesz. Nem azt várom, hogy könyörögjön valaki, mielőtt ezt gondolod, hanem úgy hiányzik, hogy minden "rendben" legyen, ahogy régen volt.
- Lehet, hogy el kell ezt engednem. Lehet, hogy új dolgok, új utak várnak. Tulajdonképp, kész a stúdióm. Félállásra váltottam. Felfedezem magam, végül is megkezdődött az életem hátralévő része. Ezt is utána kell dobnom akkor. Ha igen, legyen.
- Hogy ezt végre leírtam, megszűnt a magas pulzus, a remegés. Talán maradnak barátok, nagyon remélem. Ahogy Alice mondja, meg kell tudnom, mi van a tükör túloldalán.
- Ha megkönnyebbülés lenne neked Anita, hogy elváljunk – én ezt magamhoz méltónak minimum ezt leírva éreztem megléphetőnek – akkor csak annyit tegyél meg, hogy ezt expliciten, nekem leírod és én tudomásul veszem.
- Szeretettel
- Gergő
Add Comment
Please, Sign In to add comment